Szőlőtörténeti kiállítás

  • Rendezvény megnevezése: Szőlőtörténeti kiállítás
  • Időpont: 2019.10 04-05.
  • Helyszín: Szegvári Egyesített Közművelődési és Muzeális Intézmény 

Előzmények:

A település adottságaiból adódóan jellemzően mezőgazdasággal foglalkozó emberek élnek. Ezért már az elmúlt évszázadokban is kialakultak a különböző ágazatok, specifikumok.

Szinte minden házban megtalálhatóak lugasok, amelyek hűst biztosítanak és a családnak csemegét az asztalra. 

Az embereket foglalkoztatja, hogy miről nevezték el az egyes településrészeket. Napjainkban minimális azon személyek száma, akiknek szőlőültetvényük van és bor készítéssel is foglalkoznak nemcsak családi fogyasztásra. Ilyen településrész a „Szőlőkalja. Oromdűlő”. Sokunkban felmerült  a kérdés honnan az eredet, és őseink tiszteletének hódolva utánnajártunk sok sok módszerrel.

Tervezési és történeti feltárás lépései:

  • felkerestünk több helyi termesztőt, megkóstoltuk a különböző szőlőfajtákat
  • kerestünk régi eszközöket. tárgyakat, amelyeket ki lehet állítani..(hordó, prés, lopó, taposókád..
  • Módl László neves szentesi néprajzkutató monográfiáját e témában elolvastam és a dokumentumot kiállítjuk
  • Forrai könyv a borbírókról
  • Kurca Tv agrár percek archív felvételek 2016 ból.
  • Szegvári Monográfia 162 oldal és „Szegvári Körök Egyesületek” 232 o- 233 o (Első tanyai Gazdakör, Földművelők Egyesülete, Szegvári Gyümölcsészeti Egyesület) 
  • Megkerestem Kovács Lajos urat a helyi monográfia szerkesztőjét, volt múzeumvezetőt, és kértem a szakmai segítségét.

A szőlőtermesztés történetének kutatása 1 másfél hónapba telt, megkérdeztünk interjúvoltunk több helyi idős személyt illetve termelőt, hogy idézze vissza a régmúlt emlékeit és ossza meg a széleskörű közönséggel, azaz tegye közösségi tudásba, használatba.

A fellelhető dokumentumokat szelektáltuk, fókuszáltuk, majd kinyomtatva a közönség szolgálatába állítottuk a kiállítás során. 

A kulturális intézmény munkatársai nagy segítségemre voltak a tervezésben, szervezésben és a kivitelezésben egyaránt. A múzeumban dolgozó kolléga szakmai munkájával sokkal színvonalasabbá tette a kiállítás megtervezését.

A program megvalósítása: 

A tervezett programokat plakátokon hirdettük, illetve a közösségek megszólításával invitáltuk az embereket. Az eszközök, tárgyak kiválasztása a helyi termelők közreműködésével valósult meg. 

A kiállítás során prezentálásra került a szegvári szőlőtermesztés történetének bemutatása, kezdeteinek és évszázadokon keresztüli fejlődése. 

Kivetítőn folyamatosan vetítésre kerültek az agrárpercek szakmai előadásai témaorientáltan.

Készültek hűtő mágnesek, amely egy helyi kerámia műves terméke, melyeket azok között osztottunk ki, akik a totót helyesen töltötték ki.

A helyszínen készült mustot meg lehetett kóstolni szintén, illetve szakember közreműködését kértük az érdeklődő lakosok számára.

A résztvevők számára elérhetővé vált többféle szőlő kóstolása, bor, illetve szőlőből készült sütemény is. Kiállításra került a helyi kiadványunk is.

Több mint százhetven fő látogatta meg a kiállítást két nap alatt, számos vidéki, akik nem a célterületen laknak. 

A szervezésbe sikerült bevonni több helyi lakost, akik a kapcsolatfelvételben, ötletadásban voltak segítségünkre. Ezen programelem a falunapok keretében önálló programként került megvalósításra méltó helyszínen.

Összességében várakozáson felül, eredményesen zártuk a programot, köszönve a kitartó tervezésnek, gazdag módszertani ötleteknek, a sok segítőnek és nem utolsósorban a múzeumi munkatársnak, aki szintén szakmailag rendkívül elhivatottan végezte munkáját, sőt inspirálva újabb bemutatkozásra e témát.

A szőlőtermesztés története Szegváron

A leírás, a Kurca televízió 2016-os felvételéből készült, melynek során a riporter Dr. Nóbik Istvánt és Pusztai Jánost kérdezték a településünk szőlőtermesztési történetéről.

Az Ő elmondásuk szerint a 18. században a közlekedés fejlődésével, elérhetővé vált, hogy a vasút segítségével akár 1-2 nap alatt is el tudták juttatni a friss zöldséget, gyümölcsöt Bécsbe. Az első gazdakör megalakulásának idejére vezethető vissza a szőlőtermesztés kezdete. Először nem borszőlőt, hanem csemegeszőlőt ültettek, majd később Amerikából hozattak szőlőt, amelyet a filoxérai járvány teljes mértékben elpusztított. Mivel a szőlő fekete talajon nehezen él meg, ezért jellemzően a Tisza árterében és az un. Szőlők alja településrészen ültettek, ahol a homokos talaj kedvezett ennek a gyümölcsfajtának. 

Néhány éve Módl László szentesi néprajzkutató a Szent Vince Lovagrend megbízásából monográfiát írt, melyben szintén említést tesz a szegvári szőlőtermesztésről. A Szemelvények Szegvár múltjából, a község kétszáz éves fennállása alkalmából című Forray József Sándor könyvben szintén találunk utalásokat, mégpedig a borbírókról.

Pusztai János emlékei szerint a Tisza árterében félkör alakban helyezkedtek el a parcellák, melyek nagyságrendileg körülbelül fél holdnyi területtel rendelkeztek, azaz két sor szőlő fért el rajta.

A termesztését alapvetően meghatározta, hogy Szegváron kevés a homokos talaj, gyakran gyümölcsfák mellé telepítették. A kártevők tekintetében a peronoszpóra a fő ellensége, melyet az un. bordói lével kellett permetezni. A szőlő termesztését un. vadvenyige leültetésével tették, 70-80 cm-re ástak, meg kellett a földet fordítani, megtöveztették, oltványozták nemesebb fajtával, majd az első évben 2-3 fürt, míg a második évben lehetett jelentősebb termést várni. A kiásott gödörbe homok és tehéntrágya keveréket, tejfelszerű állagúra keverték és azt tették a föld tetejére.

A XX. században a 60-as évekig tartott a szőlőtermesztés, addig ugyanis szőlőtakarással védték a tőkét a fagyok elől, szív alakú kapával dobhátat készítettek. A II. világháború után már nem takarták, sőt nagyon sok helyi ember, akik addig a mezőgazdasággal foglalkoztak elmentek az iparba dolgozni megszűnt a munkaerő így egyre kevesebb lett a termesztő és a szőlő is. A Termelő Szövetkezet megkezdte az erdősítést, fásítást így terület sem maradt, csak a háztáji gazdaságokban, amit a család elfogyasztott. Szinte minden háznál volt lugas, hűvöst adva és díszítve az udvart. Kecskeméten volt a Szőlőkutató intézet többen onnan szereztek be új fajtákat.

Szüret tulajdonképpen kétszer volt, az első augusztus végén, amikor a szőlőskertek királynéja a „csabagyöngye” érett, a második pedig októberben. A szüret úgy zajlott, hogy a rokonságot meghívták. A hordót kénnel kiégették (kénrúdra almát tettek) fertőtlenítették. A puttonyokat az emberek a hátukon hordták. előfordult, hogy a szőlő indája olyan magasra nőtt, hogy kétágú létrára kellett felmászni, hogy elérjék a fürtöt. Később majd beleszűrték a mustot, amikor megforrt lefejtették. Beszélni kell még a sotulásról, amikor az un. taposókádba, ami 2 méter hosszú volt) tették a szőlőt és gyermekek taposták körbe-körbe jártak, mezítláb de előtte háziszappannal meg kellett mosni a lábukat tisztára. A gyerekek feltűrt gatyában, vagy nadrágban tapostak. A kádon volt 3-4 cm-es lyuk, ahol átfolyt a másik kádba. A lebogyózott fürtmaradványból készült a törköly, amihez vizet és cukrot adtak és ebből lett a törkölypálinka.

A szüreti bálokon az úgynevezett társadalmi szervezetek szociális gyűjtést rendeztek a rászorulóknak. A katolikus körben rendezték a bálokat, ahol felakasztották a gyümölcsöket, szőlőt, körtét, szilvát és a csősz vigyázta, nehogy valaki lopjon belőle. Ha mégis megtörtént és a csősz észrevette, akkor bírságot kellett fizetnie. Rendeztek bálat a „DÉFOSZ”-nál is. Ezek az alkalmak lehetőséget teremtettek a fiataloknak ismerkedésre, a család együtt ünnepelhetett, táncolhattak és a zene szolgálta a jó hangulatot. Ekkortájt sokat segítettek a szervezésben a kisiparosok is. 

109_Szegvari_Naplo_2019_november